„Olyan szomjas vagyok, hogy el se hinnéd, olyan éhes vagyok, mint amennyire soha nem volt még ember, annyira szomjazom és éhezem, mint ahogyan te is, és beleőrülnék, ha egyszer megérinthetnélek.

Te vagy a szeretlek, én vagyok az én is téged. Felváltva mondjuk, milliószor, persze nem elégszer, hogyan is lehetne ez elég, ebből sosem lehet eleget venni, meg belőled sem keveset enni, felfalnálak, beléd bolondulnék, bele is halnék, és ha így volna – éppen ezzel a fejezettel – vége a világnak, akkor boldog volnék. Rohadtul boldog."

Ez az írás felidézte bennem a vágyat. Nem is felidézte. Felerősítette. A soha el nem múlót, ami az év minden napján, a nap minden másodpercében ott bújkál valahol mélyen és néha-néha visszatarthatatlanul átveszi az uralmat a gondolataim fölött. Azt a vágyat, amihez foghatót még nem éreztem soha. Azt, ami abban a pillanatban gyúlt, ahogy egymás szemébe néztünk, és azóta is tart. És amivel nem tudtam élni, amikor megvolt rá a lehetőségem.

És ez a vágy nem a testiségnek szólt. Nem csak... Ez a vágy a lelkemben ébredt fel: vágytam a szeretetét, az érintését, a szavait, azt a szépséget ami a lelkéből áradt a szemein keresztül, ahogyan rám nézett. Sorsdöntő érzés volt: tudtam, hogy örökké érezni akarom. 

Azonban eljön az a pillanat, amikor a vágyakat felülírja az élet, és az üresség marad. Telnek a napok, a hónapok, az évek. Úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, és annyira hitelesen bizonygatjuk ezt a külvilág számára, hogy a végén mi magunk is elhisszük. 

De a vágyakon nincs on-off gomb, nem lehet őket csak úgy kikapcsolni, ha már nem akarjuk érezni. Milyen kár... Mennyivel könnyebb lenne nem töprengeni a múlton és visszakozás nélkül átadni magunkat a jelennek. Anélkül, hogy saját magunkat is be kelljen csapni hozzá. Biztosan van, akinek ez megy, sokáig azt hittem, hogy nekem is, hisz mint mondtam: nagyon sokáig hazudtam saját magamnak. De rá kellett jönnöm, hogy én nagyon nehezen felejtek, legalábbis ha érzelmekről van szó. Az érzéseimet nem tudom csak úgy kiradírozni. Még akkor sem, ha már nincs rájuk szükség és csak fájdalmat okoznak az öröm helyett. Fel lehet őket tenni egy polcra, de onnan időről időre lekerülnek, hogy leporoljuk őket. 

Az egyoldalúság, a viszonzatlanság sem tud enyhíteni ezen az éhségen és szomjúságon, ami belül alattomosan mardos. Főleg, mikor rádöbben az ember, hogy szó sincs a viszonzatlanságról. A felismerés pedig utat enged megkopott, de még bennem élő vágynak. Annak a mindent elsöprőnek, ami újra és újra és újra magával tud sodorni felé, bármilyen messze is vagyunk egymástól. Nem fizikailag, nem földrajzilag, de még csak nem is lelkileg vagyunk messze. Ez a távolság mértékegységekkel kifejezhetetlen.

Mit tehet ilyenkor a reménytelenül és fáradhatatlanul vágyódó? Vár valamire, amit bár nem érhet el, de nem teheti meg, hogy ne vágyakozzék többé. 

- Orsi