Forrás: IMDB

Ez most egy elég hirtelen jött bejegyzés, amit a Kaliforniai álom című film újbóli megnézése után írok. A végére talán egész személyessé válik majd. Kíváncsian fogom visszaolvasni a saját gondolatáradatomat. 

Elképesztően erős érzelmeket vált ki belőlem ez a film. Másodjára láttam, és azt kell mondjam, most még jobban fájt, mint első alkalommal. Egy igazi érzelmi hullámvölgyön vezet keresztül, ahol az ember villámgyorsan megjárja a mennyet és a poklot is. Ez a hullámvölgy pedig a film vége után is rabul ejt, és nehezen enged...

Először moziban láttam. Akkor még nem is tudtam, hogy mire számítsak, de két címszóval előre megvettek: "Ryan Gosling", "musical". Úgy ültem be a moziba, hogy ez egy egyszerű kis limonádé lesz, jó zenékkel, jó pasival és kész. Aztán döbbenten és könnyel áztatott arccal álltam fel a székből.

Igen, tudom, hogy ez egy megosztó film volt, és sokaknak valóban csak limonádé, így vannak, akik érthetetlenül állnak a sok Oscar-díj előtt, na meg most az én soraim előtt is. Hogy lehet ezen a filmen sírni?

Úgy, hogy abban az utolsó tíz percben úgy éreztem, mintha én lennék a film főhősnője. Mintha én képzelném el, ahogy máshogy alakul az életem. Mintha azt a dalt nekem játszotta volna a főszereplő. Mintha az a mi dalunk lenne...

Hirtelen, egy pillanat alatt nőtt gombóc a torkomba a jelenet első másodperceiben. Éreztem, ahogy eluralkodik rajtam az a fájdalom, ami a szereplők arcára kiült, és a filmben rendszeresen visszatérő dallam első leütött hangjaiból is hallhatóvá vált. Egy olyan érzés uralkodott el rajtam, ami nem volt idegen, amit jól ismerek már rég, és időről időre hatalmába kerít. 

A film alatt sokszor tudtam azonosulni a szereplőkkel. Szeretik egymást, ez az egyetlen stabil pont a hétköznapokban. Küzdenek az életben, építik a karrierjüket, amihez rögös út vezeti őket, és sokszor elbizonytalanodnak, hogy egyáltalán jó úton járnak-e. És ők vajon elég erősek ahhoz, hogy át tudják verekedni a kapcsolatukat ennyi nehézségen? Végül az eszükre hallgatnak, és elengedik egymást. Az életük külön-külön is jól alakul, de ez vajon lehetett volna másképp is?

Ha nem is mindenkinek, de szerintem sok embernek van egy "mi lett volna, ha" története. Ami akárhogy is alakuljon az élet, mindig fájni fog egy kicsit, és örökre beleég az emberbe. Egy olyan szerelem az életében, ami nem úgy alakul, ahogy az elején várta. Amikor két ember rosszkor van rossz helyen, és hiába jön a villámcsapás, nem lehetnek igazán egymáséi. Amikor inkább hallgatnak az eszükre, pedig a szívük ettől a döntéstől megszakad. Na ennek a filmnek az utolsó tíz percében ezeknek az embereknek ömlik a könny a szeméből, ők ülnek a film vége után fél órán keresztül a gondolataikban és az érzéseikben elmerülve, mozdulatlanul.

A mi szívünkből tép ki egy darabot az a jelenet, amikor pár év elteltével az egykor boldog pár két tagja újra találkozik, és ugyanazt érzi, amit akkor, amikor még szerették egymást. Néhány percig újra ott vannak, újra egymáséi, örülnek egymás sikerének, aztán visszacsöppenve a valóságba csak egy dolgot tehetnek: keserédesen élik tovább a (boldog?) életüket, és fájó szívvel gondolnak bele, mi lett volna, ha...


Ti láttátok a filmet? Hogy tetszett?

- Orsi